Nem szoktam pénzt adni a hajléktalanoknak. El lehet ítélni ezért, s egyet is lehet érteni velem. Azt godolom - bár lehet, ez csupán egy újabb sztereotípia - , hogy az összes szerencsétlen ember, aki az utcán kéreget, egyetlen nagy maffiahálózat része, s hiába adok neki egy kis aprót, az messze nem az ő tenyerében landol a nap végére.
Virágot vettem már nincstelentől, sőt Fedél Nélkült is. Kíváncsi voltam a lapra, s az igazat megvallva, azok közé tartozom, akik szívesebben adnak úgy, ha tudják, kapnak is érte valamit, a másik pedig megdolgozik a pénzéért.
Viszont egy tegnapi eset nem megy ki a fejemből. A Kerepesi úton zötykölődtem a buszon (szokás szerint háttal ülve), s nézegettem a mellettünk elsuhanó autókat. Pirosat kaptunk egy lámpánál, s a járművek között azonnal megjelent egy szakadt ruhás férfi, kezében néhány újsággal. Érdekes ilyenkor megfigyelni az embereket; van, aki sóbálvánnyá mered, van, aki átnéz az "áruson" s akad egy hajszálnyi réteg, akik vesznek a lapból.
A hajléktalan néhány elutasítás és számtalan kifejezéstelen arc után egy fehér kocsihoz ért, mire a benne ülő férfi azonnal elkezdett matatni. Körbenézte zsebeit, a kesztyűtartót, kutatott a váltó mellett... A szakadt ruhás szemmel láthatóan kivirult még a tudattól is, hogy eggyel több újságot ad el aznap. Megható jelenet volt, én is elmosolyodtam, önkéntelenül is. Végre valakitől kap.
Aztán egyszer előkerült egy doboz cigaretta, a sofőr rágyújtott, s az "átnézős" módszert alkalmazva várta, hogy a lámpa sárgára, majd zöldre váltson végre arról az istenverte pirosról.
Ledermedtem, s nálam jobban csak a hajléktalan. Pár pillanatig még ott állt, majd a fehér előtt vesztegelő autóhoz sétált. Kihasználva a "kellemetlen elem" távozását a dohányzó résnyire lehúzta az ablakot. Az újságárust persze a másik sofőr is elutasította, mire az visszafordult, odasétált az előző férfihez, az ablakhoz hajolt, s mondott neki valamit. Biztos voltam benne, hogy korábbi kellemetlenségét teszi szóvá, s valahol igazat is adtam neki. Ám a következő pillanatban az autós ismét turkálni kezdett belső zsebében, majd átnyújtott a résen egy szál cigarettát a kéregetőnek.
Egyszerűen nem értem. Újságot nem vesz, de a saját cigijéből önzetlenül ad? Vagy talán ő is érezte a helyzet kínosságát? Az én szememben ez az ember jobban megalázta a nincstelent, mint a többi, pirosnál ácsorgó összes sofőr együttesen... De ő mégis visszament cigit kérni. Vagy lehet, hogy nem is kért, hanem valóban valami dorgálót mondott a sofőrnek, aki kárpótlásul adott neki egy szálat?
Nem tudom. Nem is értem. A lámpa zöldre váltott, a sofőr a gázra lépett, a csavargó rágyújtott, én pedig úgy ültem ott a buszon, mintha a bal kezem teli lett volna Fedél Nélküllel, a jobban egy cigaretta, s én lennék a legmegalázottabb ember a világon... S ezt érzem még most is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése