...És lehajtotta a fejét, befogta a füleit. Előre dőlt, mélyen a térdeire, majd hátra és ismét vissza. Egyre gyorsabban. Előre. Hátra. Azonnal eltettem a kamerát, mert éreztem, én lehetek a baj. "Dávidka, vedd le a kezed! Nézz rám, Dávid! Akkor nézz Edit nénire! Mutasd meg, milyen szép kék szemeid vannak!" Az egyre gyorsuló mozdulatokat már fejrázás és nyöszörgés kísérte. "Dávid, hagyjunk inkább?" - kérdezte a tanár néni kétségbeesett hangon. A szokatlan csendben tizenhét szempár figyelt a kisfiú válaszára várva. Ők már megszokták, hogy van egy értelmi fogyatékos társuk is, de mindig összerezzennek, ha Dávid rendje valami miatt megborul.
"Ühm..." - és a halk morgásra folytatódott az óra, mintha nem is szakította volna meg semmi.
Papírok suhogásával, ollók nyisszanásával telt meg a terem. Nyolc éves pici kezek tüsténkedtek, hogy minél szebb karácsonyfadíszek kerüljenek majd az iskola fájára, mikor valaki meghúzta a pulcsim szélét. Ott állt mellettem piros pufidzsekijében - amit sosem hajlandó levenni - és egy zöld papírt tartott a kezében. Ákombákom fenyőfa ceruza-körvonala rajta. "Szép lett?" - kérdezte, majd válasz nélkül azonnal elszaladt.
Tíz perc sem telt el, s megkaptam életem legcsodálatosabb karácsonyfáját. A hátulján pedig a név: Dávid.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése