Hölgyeim és Uraim!

Köszöntöm Önöket a valóság városában! Itt mindent úgy láthatnak, ahogyan az létezik, működik. Nincs többé fehér vagy fekete. Ez a világ már nem erről szól. Nincs többé tisztánlátás; ez van és kész.

Istennek igenis van humorérzéke, s nem rest néha elővenni a tarsolyából.

Sokan igyekeznek tisztának, romlatlannak feltűntetni magukat. Világítani a sötétben, vezetni a többieket, kitűnni közülük. Itt ők is csak kis egy-egy maszat a sok közül.

Mától a feketék sem feketék igazán. A sötétségbe is férkőzött egy kis árnyalat. Van benne némi élet, valami szín, amitől nem elenyésző, nem az egyszerű halál. Egy kis szürkeség, melyben ott van az élet csírája.

Mégis szürke.

Nem állnak meg az emberek a pirosnál, nem bőgetik a motort a sárgánál, dudálnak a zöldnél, ha valaki nem indul. Ebben a városban mindenki a szürkeségre figyel, hisz tudja, másra nem is figyelhet.

Nincs aranyló napfelkelte, kék ég, zöld fű. Egyszerűen eltűntek a színek.

Minden szürke.

Várnak, hátha kitisztul. Egyszer.

Ilyenné válunk mi is?!

Szürkévé.

Ők akaratlanul is előttünk járnak. Megint. És nem is tudnak róla.