„Törőcsik Mari. Emlékszel a Körhintára? Persze! És a színpadon, hát igen…” – s a kísérő kiállítás hangulata már meg is van. Nem kellett hozzá erőlködés, túlmagyarázás, csupán egyetlen arc, egy kép. Minden mögötte van.
Majd következnek a már-már „festményszépségű” hölgyek, a mesés ruhák, pillanatok. A múzsákká vált porcelánarcok, a bájt, olykor tekintélyt parancsoló kalapok, a lágy, gyöngéd erotika.
Mintha lelépnének a falról, s ott keringőznének a Nemzeti Múzeumban. Szinte halljuk Karády Katalin hangját, miközben „végzetes” tekintetében fürdünk.
A kiállított ruhák láttán már-már kedvünk támad belebújni a mesterien hímzett remekművekben, s látjuk is magunkat egy szépiás képként a falon.
„Törőcsik Mari. Emlékszel a Turnéra? Cseh Tamással? Istenem…”
Napjaink divatja. Más, kissé meghökkentő, de mindenképp egyedi. Korunk ideáljait mutatja, élesen kitapasztalva, meddig mehet el. Hol is van a határ? Próbálkozzunk, mi az, amit még fel tud dolgozni a néző, vásárló.
A hatás itt sem marad el. Az eszközök merészebbek, a színek, tónusok sokkal erősebbek, de ebben a korban már szükség is van erre. Mást, átütőbbet, hatásosabbat kell alkotni.
A szépség tehát létezik. Ott rejtőzik minden korban, minden arcban, mindenhol. Csak tudni kell a megfelelő szögből nézni.
„Törőcsik Mari. Emlékszel?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése