Szép, napos péntek volt 1909. október 1-je. Meleg szellő fújdogált, az igazi vénasszonyok nyarán született Mihály bácsi. 2010. október 1-jén már nem volt ennyire kegyes az időjárás, pedig a hét ötödik napja volt akkor is. A tornácon ülve szeretett volna beszélgetni, de a csípős hideg miatt a szobában mesélt emlékeiről.
Sárguló, vörösbe forduló levelekkel tarkított szőlőlugas futja be a régi parasztház gangját. Benn a szobában díszes cserépkályha áll, már az idők kezdete óta. Melegíti a helyiséget, főképp a mellette álló ágyat, s aki rajta ül, a százkettedik őszét kezdő Lovász Mihályt. Ha valaki betévedne ide, meglátná a flanell ingben, mackónadrágban egy sárga, talán inkább megsárgult Junoszt tévét néző bácsit, ezt gondolhatná: „Vajon miért olyan hangos ez a tévé, és miért hunyorog ennyire ez a férfi? Hetven éves korra így elromlik a fül, a szem?” – Mihály bácsi ugyanis bátran letagadhatna húsz, de akár harminc évet is a korából. Mi az a százegyhez képest.
A ünnepelt szomorúan kezdi a beszélgetést. „Nem jó a régi dolgokról beszélni, olyan rossz volt. Nagy szegénység volt akkor.” Egy korty születésnapi pezsgő azonban megindítja az emlékeket.
Iskolai éveiről nem tud sokat mondani, tanulmányai nem tartottak sokáig, közbejött a háború, s már a harmadik osztályt sem tudta befejezni. „Pedig kiváló tanuló voltam. Az én értesítőmbe betűvel írták bele, hogy kitűnő, nem számjeggyel. Az első osztályban még jutalmat is kaptam a tanítótól; egy szem cukrot. De csak én. Egyet.” – tartja a levegőbe hüvelykujját kilencvenöt év távlatából is töretlen büszkeséggel. Az osztálylétszámra nem emlékszik, de azonnal kiszámolja, már-már ijesztő gyorsasággal. Három pad..., padonként hat ember..., a lányok többen... és már meg is van: hetvennégyen „mentek fel” az első osztályba, a tanító úr pedig – akiről később a faluban utcát neveztek el – kántor is volt egyszemélyben. „Hét óráig a templomban volt, addig én tanítottam a többieket számolni.”
Azok még a jobb idők voltak, akkor még volt szén. Később a háború mindent felemésztett. Kockákra vágott, száraz, tömör trágyával fűtöttek volna az iskolában, de a füst miatt nem lehetett tanítani. Így csak novemberig tartott az első félév, a második pedig márciusban kezdődött.
Lovász Mihálynak azonban el kellett hagynia az iskolapadot az ősz beköszöntével. Az öt gyermekét egyedül nevelő édesanya egy nap levelet kapott a fronton szolgáló férjétől. Az üzenet szerint, akinek huszonöt holdnál nagyobb területű földje van, azt felmentik a szolgálat alól, mert nem volt az országban kenyér, szükség volt a gazdálkodókra. Így került Mihály egy, a család által az egyháztól szolgabérbe vett ötven holdas tanyára gondozni a jószágokat. „Ötven kiló búzát kértek a haszonbérért kisholdanként (szerk.: kb. 4000 m2). Kilenc évesen kerültem oda, egész télen jéghideg házban háltam. Volt a tanyán huszonkét tyúk meg egy kakas, nyolc liba és egy gúnár. Azokkal voltam egész télen és fűztem vakaróval a cirkot. (szerk.: A seprű alapanyaga.) Egy héten egyszer, vasárnap hoztak főtt ételt.”
A háború után még heti egyszeri főtt étel sem volt. Mihály bácsi csak a „szúrós kenyérre”emlékszik azokból az időkből. A kenyérre, ami lisztet nemigen látott, és szinte fájt enni.
Lovász Mihály kiválósága később is megmutatkozott. Őt választották a kőteleki levente század parancsnokának. Még ma is kihúzza magát, s vezényel, énekel, ha eszébe jutnak azok az évek.
Mihály bácsi 1933-ban vette el feleségét, a néhai Horváth Juliannát, akivel 59 évig élt boldog házasságban. Három gyermekük született: Mihály, Erzsi és Ignácz.
A második világháború idején Mihály bácsi már felnőtt férfi volt, mégsem vitték el katonának. „Szombaton soroztak, nekem meg sérvem volt. Nem mondtam meg, hogy hétfőn megyek műtétre, így maradtam. Mindenki csak nézett, én voltam a legerősebb a faluban, nem hitték el, hogy bajom van.”
A málenkij robottal is szerencséje volt. Az akkori szomszédjával beszélgettek az udvaron, mikor bejött a portára két orosz, elkérték a személyi igazolványukat, s mivel ő volt a fiatalabb, a hátához nyomták a puskát, és már tessékelték is kifelé a kapun. A szomszéd gyerekek is ott játszottak. Mikor meglátták, hogy fegyvert fogtak Mihály bácsira, sírva körülfogták, nem engedték elvinni. „Nyolc apró gyerek vett körbe, az orosz meg azt mondta, neveljem inkább őket. Azt hitte, mind az enyém. Aztán elmentek, én meg elbújtam. Kis idő múlva visszajöttek, a feleségemre fogták a puskát, de ő nem adott ki. Nyolcvanhat férfit vittek el akkor a faluból. Azt bánom egyedül, hogy Jóska testvéremet nem tudtam megmenteni. Láttam, ahogy elviszik.”
Mihály bácsi ül az ágy szélén, ölében egy szalvéta, a születésnapi tortából falatozik és mesél. Étvágya a régi, ahogyan a jókedve is. A hosszú élet titkáról nem tud sokat, csak annyit, ő mindig a Jóisten ege alatt, a szabad levegőn dolgozott, nem is keveset, s az étlapon is mindig olyan fogások szerepeltek, amikhez nem kellett a boltba menni, volt hozzá a ház körül minden. Mihály bácsi ül, kis tévéjén keresztül figyeli, mi zajlik a világban, és bárkivel örömmel elbeszélget, aki betér hozzá.
Emlékszik mindenre, és emlékezni is fog örökké.
(Gondolkodtam, s talán itt is elfér ez az anyag...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése