2011. szeptember 18., vasárnap
2011. szeptember 17., szombat
Az elhalványult nevek napján
Eszembe jutott ma az a karácsony - évekkel ezelőtt - mikor listát írtam azokról, akiktől jókívánságokat vártam és azokról is, akikről én tartottam fontosnak, hogy megemlékezzek. Különböző osztályokba is rendeztem őket. Visszatekintve már nevetek magamon, de akkor valamiért nagyon fontosnak érzetem ezt.
Ma nem volt ez így. Igazából ma azon töprengtem, mi volt tavaly ilyenkor.
Mama szerint a szeptemberrel mindig minden megváltozik. A szeptember már "ember" hónap. Ilyenkor sálat kell kötni, vastagabb zoknit kell húzni (vagy egyáltalán zoknit) és egy csomaggal több zsepit kell tenni a táskánkba.
A szeptember már "ember" hónap. Az idei szeptember egy nagyon kemény ember hónap. Bárhogyan szeretném szépíteni, minden megváltozott. Elhalványultak a nevek a listán. Az elmúlt 16 szeptember mindig iskolával kezdődött. Ceruzákkal, tollakkal, füzetekkel, majd színes lapokkal, tárgyfelvétellel, de idén nem. A mostani menü kétségbeesés, szomorúság volt, majd döbbenet, boldogság és végül remények.
Elhalványultak a nevek, de nem azért, mert elkoptak volna. Ott vannak még mindig, azt hiszem, én távolodtam tőlük. Távolodtam, hogy közeledhessek valamihez, ami talán én vagyok. Vagy valamihez, ami szeretném, ha lennék.
Aztán egy nap megelevenednek a nevek, és beszélni kezdenek hozzám. Cigarettafüst árnyékából kérdezik, hogy zongorázom-e még, elmondják a vezeték nevüket is, mert azt hiszik, már nem is emlékszem rájuk, 36 másodpercben tudatják velem, amit tudatni kell, és nézik tovább a tévét... vagy éppen nem mondanak semmit, mert jól tudják, ezzel mondanak a legtöbbet.
Hangok, amiket már egyre nehezebb felidézni, pedig egykor olyan édesen csengtek. Képek, amiken még önfeledten nevettünk, ma pedig már komoran nézünk egymásra. Illatok, ízek - semmi nem olyan már.
A boldogság valahol ugyanolyan, mint a fájdalom: nincs se szélessége, se hossza. De van mélysége.
S valamire rájöttem ma; minél mélyebb fájdalomból nézel fel, egy napon olyan magas boldogságról látod majd az alját. És nem baj, ha néha felerősödik az egyik, mert a másik nélkül az sem lenne. Lehet, hogy fakulnak a nevek, de ott vannak! Örökre.
Ma nem volt ez így. Igazából ma azon töprengtem, mi volt tavaly ilyenkor.
Mama szerint a szeptemberrel mindig minden megváltozik. A szeptember már "ember" hónap. Ilyenkor sálat kell kötni, vastagabb zoknit kell húzni (vagy egyáltalán zoknit) és egy csomaggal több zsepit kell tenni a táskánkba.
A szeptember már "ember" hónap. Az idei szeptember egy nagyon kemény ember hónap. Bárhogyan szeretném szépíteni, minden megváltozott. Elhalványultak a nevek a listán. Az elmúlt 16 szeptember mindig iskolával kezdődött. Ceruzákkal, tollakkal, füzetekkel, majd színes lapokkal, tárgyfelvétellel, de idén nem. A mostani menü kétségbeesés, szomorúság volt, majd döbbenet, boldogság és végül remények.
Elhalványultak a nevek, de nem azért, mert elkoptak volna. Ott vannak még mindig, azt hiszem, én távolodtam tőlük. Távolodtam, hogy közeledhessek valamihez, ami talán én vagyok. Vagy valamihez, ami szeretném, ha lennék.
Aztán egy nap megelevenednek a nevek, és beszélni kezdenek hozzám. Cigarettafüst árnyékából kérdezik, hogy zongorázom-e még, elmondják a vezeték nevüket is, mert azt hiszik, már nem is emlékszem rájuk, 36 másodpercben tudatják velem, amit tudatni kell, és nézik tovább a tévét... vagy éppen nem mondanak semmit, mert jól tudják, ezzel mondanak a legtöbbet.
Hangok, amiket már egyre nehezebb felidézni, pedig egykor olyan édesen csengtek. Képek, amiken még önfeledten nevettünk, ma pedig már komoran nézünk egymásra. Illatok, ízek - semmi nem olyan már.
A boldogság valahol ugyanolyan, mint a fájdalom: nincs se szélessége, se hossza. De van mélysége.
S valamire rájöttem ma; minél mélyebb fájdalomból nézel fel, egy napon olyan magas boldogságról látod majd az alját. És nem baj, ha néha felerősödik az egyik, mert a másik nélkül az sem lenne. Lehet, hogy fakulnak a nevek, de ott vannak! Örökre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)